Alábbi cikkben tömény információk és tények arról, hogy egy nagymúltú demokráciában volt idő (pár évszázad) arra, hogy a vélemény (szólás) szabadságát ill. a véleményt hordozó szavakkal elérhető hatást akár jogi eszközökkel is a helyére tegyék. És - csodák csodája - ott még mindig, azóta is demokrácia van. Miért akarjuk mi a magunk következő 100-200 évét, saját bőrünket olyasmi megtanulására áldozni, amelyet más, erős (felnőtt) demokráciáktól sokkal gyorsabban, talán kevesebb áldozattal eltanulhatnánk?
Benjamin Constant (1767-1830) kristálytisztán és tömören fogalmaz: „Előfordul, hogy valamely vélemény kinyilvánítása elkerülhetetlen következményekkel jár; ezért az ilyen véleményt tettnek kell tekintenünk. És ha a tett törvénybe ütköző, akkor a vélemény maga is büntetendő cselekmény." Negyedfél évtizeddel később Adolphe Thiers (1797-1877) sem gondolja másként a dolgot: „Az egyén szabadságának - érvel az 1849-es sajtótörvény parlamenti vitájában - a másik ember szabadsága jelöli ki a határát. (...) Annak pedig, aki a korlátozatlan véleményszabadság mellett foglal állást, előbb be kell bizonyítania, hogy a vélemény, a kimondott vagy leírt szó közel sem okoz akkora fájdalmat embertársunknak, mint az, ha kezet emelünk rá (...); ha viszont a szó ugyanolyan félelmetes fegyver, mint a puszta ököl, akkor ugyanennek a jogelvnek megfelelően korlátozni kell a véleménynek, a kimondott vagy leírt szónak a szabadságát..." (Ádám Péter: Holokauszt-tagadás és a francia jog, ÉS.hu, LIII. évfolyam 20. szám, 2009. május 15.)
Az egész cikket ajánljuk elolvasásra. Nem lehet eléggé megköszönni a szerzőnek, hogy az infókat, hivatkozásokat ilyen remekül összegyűjtötte, összefoglalta.
